Másnap reggel a Vörös Erődnél kezdünk, ahol a kert állapota és hangulata nem egészen olyan, mint amilyenre számítottunk, de a Taj Mahalt is megálmodó sah fogadópavilonjának vörös oszlopai és a fehér márvány, virágos mintákkal kirakott trónja mindkettőnknek megtetszik. Az azért megnyugtató, hogy az évszázadokig itt élő, eredetileg Közép-Ázsiából származó muzulmán mogulok ennél az erődnél sokkal értékesebb építészeti kincseket is hagytak maguk mögött.

Következő program az agrai vonatjegyek megszerzése Új-Delhi gigantikus és igazi indiai hangulatú pályaudvarán. Mindez nem is olyan nehéz, ha az ember előre tudja, hogy a külön külföldieknek fönntartott jegyiroda nem égett le, nem helyezték át a kétemeletes épület harmadk szintjére, és be is lehet menni, mert a kapu még mindig a helyén áll. Ezen hasznos információkat a széles szájjal mosolygó, csak segíteni és lehúzni akaró önjelölt jegyüzérektől meg tanácsadóktól lehet beszerezni. Vonatjeggyel a zsebben, naplementében sétálunk ki az ugyancsak mogul Humayun sírjához. Errefelé Delhi megmutatja másik arcát: hihetetlenül lepukkant nyomornegyeden, a parkokban, a szó szoros értelmében vett szemétkupacokon élő, köveket hajigáló mesztelen és szutykos hajléktalan gyerekek között haladunk. Fénykép nincs, nem szeretjük ezt fotózni. Bár a vörös homokkőből és fehér márványból épült mauzóleum emlékeztet a Taj Mahalról látott képekre, a kert elhanyagolt, és víz sincs a medencében, de a nagyon kevés látogatóval legalább nem tapossuk le egymás lábát.

Az esti csúcsforgalom Delhi metróján egészen félelmetes. A „sok ember” kifejezés új dimenziókat ölt. Egy milliárd ember tapossa egymás lábát egy Kínához képest harmad akkora országban, és a metrónál ez szó szerint értendő. Csak a harmadik metróra sikerül bepaszírozódnunk, illetve bepaszíroztatni magunkat, az embertömeg egyszerűen besodor minket a kocsiba. Az indiaiak által egyébként elég jól viselt helyzet mostanra már paprikássá válik, amit egyre dühösebb ordibálás, verekedés és lökdösődés kísér. Ha a megállónknál nem pont az orrunk előtt nyílna az ajtó, talán még mindig a kocsiban utazgatnánk fel és alá; láttuk, hogy több kiugrani készülőt a felbuzdult tömeg egyszerűen visszanyomott a kocsi belsejébe. Mert itt nincs olyan, hogy megvárjuk, vagy előre engedjük a másikat (nem is tudom, hogy erre létezik-e megfelelő hindu szó.) Esetleg csak a külön nőknek fenttartott kocsi lehet különb, de hát oda meg Zoli nem szállhatna fel velem.

Mindent összevetve, nekünk ennyi most bőven elég volt az indiai fővárosból.

Folyt köv: ahol megtudhatjuk, hogy a Taj Mahalt tényleg csak szemből lehet-e lefotózni, miért is jó, ha a tavasz közeledtével az embert leöntik egy vödör festékkel, miért van az indiaiaknak transzformátor fétisük, illetve hogy a majmoknál egy India Lonely Planet hány banánt ér....